Társkeresés – rejtett kritériumokkal
2006.02.12. 08:11
November környékén az ember eltűnődik az életén, környezetén, s ezzel együtt a manapság nem ritka jelenségen: a társtalan magányán.
Társkeresés – rejtett kritériumokkal
November környékén az ember eltűnődik az életén, környezetén, s ezzel együtt a manapság nem ritka jelenségen: a társtalan magányán.
Így tettem jómagam is! Nem mintha a munkám lehetőséget adna ezen elfoglaltságra, de számomra is nyomasztó hatással van az egyedül töltött Karácsony hangulata – ezért felkerestem egy-két Társkeresőportált…
Több ezren járnak hasonló cipőben. – tapasztaltam. Egyáltalán nem tűnt reménytelennek a dolog. Bár, a feltüntetett „igények” tekintetében sok esetben „nem feleltem meg” az elvárásoknak, mégis számtalannak tűnő lehetőség ajánlkozott az igazi megtalálásához. Hosszasan olvasgattam a feltüntetett „elvárásokat”, kritériumokat. Az emberi igények! – csóváltam elképedve sok esetben a fejem. „Egy gyermekét egyedül nevelő családanya komoly, megbízható, őszinte társát keresi, harminc év körüli, még nőtlen, gyermektelen, sportos testfelépítésű, komoly egzisztenciai háttérrel rendelkező, jóképű férfi személyében! – mint a mesében… gondoltam. Ha már valaki egyszer „elrontotta” az életét, miért várja el a másiktól, hogy ezekkel még véletlenül se „rendelkezzen”? Szerény véleményem szerint, aki a harmadik „X” időszakában megfelel az ilyen igényeknek, az vagy nem jóképű, vagy csont hülye, vagy szélhámosként él vissza a hölgyek magány sújtotta reményvesztettségével!
Mindenesetre a portálok többsége csak úgy engedélyezte a kapcsolatfelvételt, ha én is regisztráltattam magam. Ezért felraktam jelenlétem – kellő inkongnimításomat megtartva – a világhálóra, majd válaszoltam – a biztonság kedvéért több –, a már kiválasztott hölgynek. Nem kellett sokat várnom, hamarosan megjelentek a válasz E-mailek a monitoromon. A legtöbbjük ugyanolyan kedvességgel válaszolt, mint tette azt a hirdetésében. S éppen azért választottam pont őket, mert határozottan feltűntették: sem a karrier, sem a kinézet nem motiváló a számukra! Persze ezt ki is nyilvánították már rögtön a legelején… kezdetnek! Munkaviszonyomból kifolyólag ennek természetesen nagyon örültem! Nem szoktam vele hencegni, mert magamnak teremtettem, s nem pedig mások „befolyásolására, meggyőzésére”! Mindenesetre már-már azon kezdtem problémázni, hogy mi lesz, ha egyszerre hatan hívnak azonos időpontra s talán, éppen egy karácsonyi vacsorára. Jöttek, mentek a levelek – egyre több. Őszintén? Mindegyik lánnyal a legteljesebben megvoltam elégedve! Nehéz lett volna választani közülük! Minden jól is ment mindaddig, míg nem jöttek a – bár, érthető, ezért nem meglepő – kérdések, kérések: „Tulajdonképpen, mivel foglalkozol?”, „Küldenél magadról fényképet?”
Mint említettem nem szeretek ilyen dolgokról „kirívóskodni” – pláne kezdeti levelezések alkalmával nem! Számomra ezek a dolgok eltörpülnek a felett, hogy tudjak kommunikálni, ezért jól érezzem magam azon választott társammal, akivel talán a későbbiekben együttmenjek tovább a közös utunkon! A megjelenés pedig maradjon az első „személyes kontaktus meglepetése”. – talán így célszerűbb levelezés útján ismerkedni?! Egy fényképről pedig nem mindig a valóság tükröződik vissza… Írni pedig mindent lehet! Megtehettem volna, hogy hazudjak, mégsem tettem – vesztemre! Leírtam a munkaköröm: egy lap főszerkesztője vagyok (Visszajelzési arány: 6-ból 1 – persze az illető hölgynek túl magas volt ez az egzisztenciaszint! Minden elismerésem neki! Ő tényleg nem a karrierre bukik!). De a legnagyobb meglepődésemet a fényképkörüli mizéria okozta: Akár milyen hihetetlennek is tűnik, de az újságírókról általában hátulnézetből készülnek fotók… Részemről, ez szerencsés szakmai-ártalom! Bár mindenem megvan, és meg is vagyok magammal elégedve, de nem vagyok egy „fotogén” alkat! Ezért nem is szeretem magam fotóztatni! A legutolsó „publikus” kép, még 2002-ben készült rólam. Akkor még Reklámgrafikusként dolgoztam – a „Művészlelkekhez méltó” (természetesen) hosszú hajjal… erről persze tájékoztattam a lányokat. Epilógus: 6:1, ismételten elutasító válasz! Ez mind rendben is lenne! Ízlések és pofonok!
De a többi 5 lány, azóta még válaszra sem méltatott…
Nem vagyok egy szentimentális ember. Nem vet gyökeret bennem a kudarc – hozzászoktam! Újságíróként sokszor szembesültem azzal, hogy „átnéznek” rajtam – de ez a munkám „visszataszító” része. Ebben a szakmában nem igazán nevezhetnénk magunkat magányosnak. Rengeteg emberrel tartjuk, vesszük fel a kapcsolatot nap mint nap.
A médiában viszont egyre többször esik szó a közömbösségről, magányról, depresszióról, reményvesztettségről, s ezek káros hatásairól. Korunk egyre jellemzőbb betegsége: ráébredünk arra, hogy tévesen választottunk társat – s így nincs más választás: egyszerűen elköszönünk. A konzekvenciákat levonva pedig egyre inkább magunkba fordulunk. Nyíltabb azon személy, aki ismeretlenül is vállalja az elvárásait, még ha az sokszor bántónak hat is!
Vajon füllentenek, vagy hazudnak magunknak, másoknak azok, akik igényeinket elrejtve hitegetnek másokat? Muszáj visszaélni azok bizalmával, akik komolyan veszik a szándékaikat? – s minden visszajelzés, illetve köszönés nélkül lelépni?
Talán, ennyit sem érdemel az önérzetünk?
|