Szerelem

E történet megírásán régóta gondolkodom…

Gyakran kavarogtak fejemben a lázas gondolatok, hogy miként írjam le szívem legféltettebb titkát. S, hogy most miért ragadtam tollat? – válaszom egyszerű: a bánat mely tegnap óta a szívemet nyomja. Melyet úgy érzem, nem gyógyít az idő, csak az segíthet lelkemen, ha kiönthetem. Férjes asszony vagyok, régóta élek boldog házasságban – melyben persze viharok is vannak,- de ez olykor erősíti a kapcsolatot. Hét hónappal ezelőtt megváltozott az életem. A mindennapok egyszerűségébe rámtalált egy új, szinte mindent elsöprő szerelem. Kezdetben megijedtem, féltem, nem tudtam kezelni az új helyzetet. Számomra eddig az életemben csak egy férfi létezett, és nem is éreztem soha senki iránt gyengédebb érzelmeket. Sőt eredendő bűnnek tartottam mással a szerelmet és bármilyen más kapcsolatot. Kezdetben finoman hárítottam a férfi udvarlását, bókolását, majd idővel megtanultam őket fogadni, sőt kezdtem a hiányát is érezni. Ezzel párhuzamosan egyre nőtt bennem a lelkiismeretfurdalás a férjem miatt. Megjegyzem: nagyon szeretem, és tisztelem a férjemet, de mostantól róla nem írok többet. Hiszen ez a történet a kedvesemről és rólam szól.

Finoman és aprólékosan ismertük meg egymást, miközben gondosan figyeltünk arra, hogy a családi életünk ne sérüljön. A kapcsolatunk elején tisztáztuk, hogy mindketten házasságban élünk és ez nem változhat meg. Közben arra is rájöttünk, hogy ez a szerelem még az otthoni szerelmet is megszépítheti, jobbá teheti.

Csodálatos perceket, napokat, meghitt érintéseket éltünk át.

Éreztük, hogy újra élünk, fiatalabbak, lendületesebbek, megértőbbek lettünk egymással és a világgal szemben is. Itt megemlíteném, hogy közöttünk majd 30 év a korkülönbség.

De, mint tudjuk, a szerelem nem ismer határokat.

Ezzel a korkülönbséggel nincs is semmi baj, sőt a kedvesem nagyon boldog, hogy az én fiatalságom felett is van még ereje.

Emlékszem még az első csókra amibe beleremegtem, de az a legszebb, hogy azóta is minden érintése, csókja ilyen hatással van rám. Sokat gondolkoztam, hogy vannak-e véletlenek vagy csodák, erre persze most sem tudom a választ, de az biztos, hogy számunkra hihetetlen és csodálatos, hogy két ember így egymásrataláljon, megértse, szeresse, tisztelje egymást. Nyiladozó szerelmünkben csak egy dologtól féltem igazán, attól, hogy ez egy munkahelyi kapcsolat és féltem, hogy hogyan fogjuk kettéválasztani a szerelmet és a munkát. Az elmúlt hét hónapban semmi probléma nem volt. Szinte elképesztő módon tudtuk kezelni a szerelmet, a munkát és a családunkat. De egy napon mégis megtörtént a baj! A kedvesem egy hétfői reggelen a munkahelyünkön egyetlen mondatával bántott meg, de nagyon.

Egyszerre alázott meg nőiességemben, erkölcsösségemben (erkölcstelenségemben), szakmai egzisztenciámban, és életkoromból adódó tapasztalatlanságomban.

Ismét lázasan kavarogtak a gondolatok a fejemben: vajon direkt tette, vagy csak én vagyok túl érzékeny.

Lehet, hogy ő nem is akart megbántani?

Erre a kérdésre egyszerű lenne megkapni a választ, őszintén megkellene őt kérdeznem, de ezt sajnos nem tudom megtenni. Sosem fogom már megtudni, hogy én értettem-e félre ezt az elejtett mondatot, vagy valóban csak ennyi jár nekem. Ennek ellenére nagyon szeretem, mindig fogom szeretni – őt magát. Illetve azt az új világot és érzelmet, amit megmutatott és megtanított nekem.

Erős a lelkemben és a szívemben az összefonódás, ő benne van minden gondolatomban, érzésemben, de tudom, hogy most kell lezárnom ezt a kapcsolatot.

Most még így is szép és szinte elengedhetetlen, ezért olyan csodálatos az értéke.

Hiszem, hogy a szerelem sem hal meg, amíg a szívünkben él.

N. N.