Sorsom útja 

  Nem rég, egy fiatalember állított meg az utcán. Aznap reggel kivételesen nem volt fontosabb teendőm – koradélután volt az első megbeszélésem. Sorsom az elmúlt években nagymértékben megnövelte az amúgy is határozott jellemem. Bevallom, a hitről illetve a hitemről való eszmecsere nem igazán tartozik a kedvenc témáim közé, mégis beszélgetni kezdtünk. Mikor az úrról alkotott elképzelésemről, hitemről kérdeznek, válaszom hallatán sokan értetlenül néznek rám! Így volt ez vele is! Kérdezett, válaszoltam. Kérdeztem, válaszolt. – kifejezetten élveztem a társalgást! De mikor elbúcsúztunk egymástól, egy füzetet adott a kezembe: az „Ébredjetek!” egy évvel korábban megjelent száma volt. Sokszor kaptam már ebből a kiadványból. Belenézegettem, elolvastam, de soha nem kötötte le a figyelmemet. Ebben a számban viszont találtam egy cikket, mely elgondolkodtatott: „Kommunikáció, mely élethez vezet” – már csak azért is, mert a sorsom alkotta munkám alapja, a kommunikáció!

  Még tudatlan gyermekfejjel – a pályaválasztás küszöbén – nem igazán tudtam, hogy tulajdonképpen mi is szeretnék lenni, de döntenem kellett! Bizonytalanságomban csak egy dolgot tudtam alapul venni: emberekkel kívántam foglalkozni.

  Egy olyan világban nőttem fel, ahol bűn volt hinni. Keresztelt vallásom: református, de nem volt egyházi hitem. Csak magamban hittem, és az önfeledt kamaszkorban. „Alulról” kezdtem az életem. Tanulmányaim alkalmával megismerkedtem a Reklám területével. Egy kezdeti kapcsolat az emberekkel folytatott kommunikációban – fogtam fel. Fiatalos, kissé szeleburdi, mégis céltudatosságot sugárzó jellememnek köszönhetően sikerek, sikerek után jöttek. Már első gyermekem is megszületett, mikor bekerültem a média világába. Kisebb botlásokat leszámítva, sikerszériát éltem. Huszonkilenc évesen már megvolt mindenem: család, karrier, autó, és akkoriban készült el a családiházunk is! „Révbeértem!” – gondoltam magamban joggal büszkén. Boldog voltam, boldogok voltunk! De hitem még mindig nem volt. Bár, csöppnyi lányom mindig az úrról kérdezett, mikor elsétáltunk egy templom előtt.

  A boldogság nem sokáig tartott! A hajtás, az erőfeszítés megtörte a családi-békét. „Látszatvalóssággá” vált az életem. Alattomos pletykák keltek lábra rólam, s az emberek hittek! Így egyiknapról a másikra elvesztettem mindent! Karrier, barátok, mintha soha nem is lettek volna, de még a nevem is hitelét vesztette. Egy gazdag úriember – aki egykoron „üzlettársának” nevezett – jóvoltából a családom elhagyott. Megtörten, kisemmizve, a magamra erőltetett „pókerarccal” ültem végig a tárgyalásokat. Mikor hazaértem, kongott a ház az ürességtől. Nem volt más, csak egy papír, melyen a Köztársaság Címere alatt ez állt: „A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN”.

  Munkám nem volt! Mindkét cipőm talpa kilukadt azon az Őszön – s abban az évben nagyon csapadékos, és hideg volt a tél… Akkor megtanultam tisztelni, értékelni mindazt, ami jutott! Reményvesztetten lehetőségek nélkül kilátástalannak láttam a jövőt. Nem volt se barát, se senki, aki segített volna. Az a három barátom, akik – az addig közel ötvenegynéhányból – maradtak ugyanazt az életet élték, amit bárki más. Csak annyiban tudtak segíteni, hogy alkalmanként meghallgatták a panaszom… Egyedül maradtam! Lerongyolódva, borostásan nem várt a médiavilága, ezért az egyik legkeményebb területre menekültem: az építőiparba! Beálltam segédmunkásnak egy építkezésre. Itt legalább nem volt feltűnő, hogy büdös, és mocskos vagyok! Nap, mint nap nyomtam az ipart, de nem sok esélyem volt a felemelkedésre. Kialakult egy ördögi kör: ami pénz jött, el is ment a tartozások-, a rezsi kifizetésére, illetve a megélhetés mindennapjaira. Kérdéseim voltak: Meddig bírom, és mindezt miért? Egy alkalommal megálltam egy templom előtt. Felnéztem az öreg, mégis masszív épületre, s újra feltettem a kérdéseket. Válasz nélkülinek, és reménytelennek tűnt minden – csak a hitem marad… hittem magamban! De egy másik érzés is volt benne… mint egy másik hit, ami kezdett kialakulni… Másnap – bár egy kissé „erősebb” önbizalommal, de – folytatódott minden… Jószerivel fűtés nélküli lakások… Mész, cement, homok, csemperagasztó, terjengő por, stb. – de egy idő után kezdtem kérdezni. Nem beletörődve a sorsomba, a szakembereket és a főnököt kezdtem figyelni, kérdezni. Kérdezni, választ kapni azoktól, akiknek a keze alá dolgoztam. Hogy mit, miért, és hogyan? – s ők válaszoltak, mutatták. Majd egy idő után a kezembe adták a vasat, hogy ne csak kérdezzek, de próbáljam meg csinálni is… és én szorgalmasan csináltam! Tovább kérdeztem, tanultam – és egy nap, már segédek dolgoztak az én kezem alá is! A több pénzből pedig, lehetett spórolni! Mobiltelefont, majd egy idő után egy kiselejtezett számítógépet, és nyomtatót vettem – amivel szintén lehetett dolgozni! Első dolgom, hogy névjegykártyákat kezdtem készíteni: munkámként a „reklámgrafikus” állt rajta. Nem kellett sokáig várnom, egy alkalommal a főnök egyedül hagyott egy felújításnál, és én a munka végeztével átadtam a megrendelőnek a névjegyem – a hatás nem maradt el: Egy grafikus, aki mind a monitoron, mind a padlón és a falon kifogástalanul tud, és akar dolgozni. Kisvártatva csörögni kezdett a telefonom. Az elégedett megrendelő átadta az egyik ismerősének a számomat, aki egy másiknak – s így tovább! Akkoriban az építőiparban nem volt mindennapos a téli-ipar, ezért egy többműszakos kereskedelmi egységben is elhelyezkedtem. Nem volt egy egyszerű időszak… Abban az időben például egy napom így alakult: hajnalban kezdés a boltban, koradélutántól egy-két alkalmi festés, burkolás, s „külsősként” előbb egy, majd egy másik újságnak kezdtem dolgozni. Így esténként cikkeket írtam, vagy rajzoltam. Az időmet nem töltötte ki más, mint munka, munka, munka… mígnem elértem célomat! Immáron harmadik éve egy újság tulajdonos-főszerkesztője vagyok…

  Kedvenc öltözékem a farmer, sportcipő, vagy bakancs. De javarészt öltönyben állok meg a szilárd kőépület, a templom előtt. S hogy az érzés, a hit hogyan változott? A fiatalember – mint sokan mások – meglepődve nézett rám a válaszom hallatán, mikor a „Hisz Istenben?” kérdésére válaszoltam: „Igen, de nem!”

Hogy miért?

Nem tudom, hogy az úr merre vezet az utamon, de egy biztos… Én mindig ott leszek!

Epilógus:

Bármilyen sorsot is hozzon az élet, addig nem veszítünk el semmit, amíg a hitünk megmarad! Csak kitartás kérdése az egész! A remény, mindig megmarad…

Tóth Zoltán

G-N Magazin

főszerkesztő