Budapesten, egy évnyitón járt a G-N

2004. szeptember 1.-én elkezdődött a tanítás az iskolákban. De volt egy osztály, ahol szeptember 4-én 16 órakor volt az első becsengetés – az utolsó kicsengetés után… 50 évvel!

Csepelen, a Jedlik Ányos Gimnázium előtt gyülekeztek az egykori – ma már 68-70 éves – 4/B diákjai. Már a gyülekezőn jó volt a hangulat. Nagy örömmel, könnyes szemekkel köszöntötték egymást a volt diáktársak. Nem hunyorogtak egymásra, hogy „Te, ki is vagy?”. Ennyi év után is nagyon jól tudták, hogy ki kicsoda, és egykoron mi is volt az illető beceneve. Pedig ezek a férfiak már megélték az életüket. 1954-ben 34-en tették le sikeresen az érettségit – most 14-en jelentek meg az osztálytalálkozón. Ketten orvosi igazolással maradtak távol az osztályfőnöki óráról, hat társukról viszont nem tudtak információt szerezni.

Hogy mi járt a fejekben? Az iskola előtt, de a kopott, felújításra váró falak között az egykori osztályterem felé haladva egyre több emlék jutott eszükbe:

Az iskola aulájában Sztálinnak állított emlékravatal… Két tanítási nap közötti éjszakai munkaidők a Kénsav gyárban… Csapatos faültetések, járdabetonozás a környező utcákban… Megannyi emlék a kamaszkori tettekből, elképzelésekből, olykor kisebb-nagyobb csínytevésekből – s most ezekre – megélt tapasztalatokkal, egy sikeresnek mondható életpálya után – visszaemlékezni. Beszámolni, számotadni a többiek előtt az eltelt évek eredményeiről, büszkeségeiről, és kudarcairól.

S ami anno elképzelhetetlen volt: ezt alkalmanként leöblíteni egy-egy kupicával az osztályteremben osztályfőnöki óra alatt.

Az összejövetelen nem készítettünk interjút. Csak „megfigyelőként” voltunk jelen. Ezért levélben kerestük fel a „diákokat”, hogy írják meg nekünk: „Mit jelent nekik most 50 évvel később újra találkozni azokkal, akikkel egykoron együtt ábrándoztak a jövőjük megvalósításában!”.

Az egykori diákok mai érzéseiből:

Tanyik János (Budapest):

Az ötvenéves találkozón részt venni megfiatalodást jelent,…

Mert újból felidéződik azon időszak, amikor teli optimizmussal és tenni akarással, nagy bizalommal cselekedtünk minden nap. De gondolkodsz azon, hogy mit is szeretnék felnőttként csinálni, ha befejeződnek a boldog diákévek.

A találkozás alkalmával az is eszembe jutott, illetve jutottak azok a tevékenységek melyeket minden erőszak nélkül tettem illetve tettünk az osztálytársakkal együtt:

-          Építettük a mai Dunai Vasmű árkát, amelyben elhelyezett csőrendszeren kapta a gyár az ipari vizet.

-          Dolgoztunk a csepeli Jedlik gimnázium építésénél.

-          Székesfehérváron egy iskola építésénél a Szőlőhegyen

Ezen időszak volt az amikor kialakultak bennünk azok az elvek és értékek melyeket az élet során hasznosítottunk. A tanárainktól és a közösségtől olyan érzelmi és viselkedési szabályokat, szokásokat tanultunk meg melyeket a pályafutásom alatt hasznosítani tudtam.

Ezek az értékek az eltelt 50 évben végig kísértek minden munkámban.

Megtanultam, hogy az élet nem csak vidámság, hanem sok esetben küzdelem és harc a megmaradásért és az előrejutásért.

Gogolák Balázs (Dabas):

Nagyon nehéz szavakba önteni az érzést, ami ilyen alkalmakkor előtör az emberből, mert egyszerre válunk ifjú titánokká és megfáradt öreg emberekké.

A gimnáziumban eltöltött évek számomra útravalót jelentett a későbbi életemhez. Én vidékről kerültem a gimnáziumba és kollégista voltam. Itt kialakultak olyan baráti közösségek, amelyek átsegítettek minden bajunkon. Ha nem volt pénzünk ruhára, vagy taneszközre nem a szülőktől kértünk, hanem segédmunkásként elmentünk a kikötőbe vagont kirakodni és megkerestük a rávalót.

Zelei József (Jászkisér):

„Milyen régen is volt!

Hogy futnak az évek!

Régi iskolámnak emlékét keresve,

Ma is visszatérek.”

Nagyon hálás vagyok a régi csepeli osztálytársaimnak – akik ma híres tudósok, egyetemi tanárok – mégis szakítanak arra időt, hogy volt gimnáziumi társaiknak érettségi találkozót szervezzenek.

Tanáraimra nagy szeretettel gondolok vissza, s külön öröm volt számomra, hogy kedvenc tanárnőnk a 96 éves Ütő Lajosné velünk lehetett.

Remélem és nagyon bízom abban, hogy még sokszor találkozhatunk.

Kleier Lajos (Svédország):

„Köszönöm a meghívótokat a találkozónkra, melyet szeptember 3-án néhány órával ezelőtt pottyantottak lakásom leveles ládájába.

Csodálom, és nagyra becsülöm azon buzgó lelkeket, akik még midig, ennyi hosszú évek után is képesek összetartani az osztályt.

Gyakran gondolok régi barátaimra, iskolatársaimra, tanáraimra, - tűnődve kit merre sodort a sors. Ezt jó lenne megtudni tőletek.

Kívánom, hogy a jó Isten mindannyiótoknak bőséges, értelemteli jó életet adott. Kérlek benneteket, hogy továbbítani szívélyes üdvözletem a többi nem jelenlévőknek, barátaimnak, diáktársaimnak s különösen Ütő Lajosné tanárnőnek. Ő volt a legkönyörületesebb azon szívélyes tanárok között, akik az általános irányzattal szemben szépítettek a különben meglehetősen gyatra érettségi bizonyítványomon. Még ma is jóleső érzéssel emlékszem ő reá, és a biológia szóbeli érettségi vizsgára. Szeretetre méltó kellemes érzés, hogy tanárnőnk idős kora ellenére ennyire vitális.

Rohan az idő, s az élet tovább halad. Minden megváltozott a gimnáziumi évek óta. Soraink egyre gyérülnek.

A mi generációnk sok mindent megélt, háborút, társadalmi-, tudományos-, technikai forradalmakat. Ki tudott volna álmodni arról, hogy valaha megéljük azt, hogy Észtország, Magyarország a többi elnyomott országokkal együtt Európa határainak a nyugati oldalára kerülnek.

Én pedig mind ezen felül veletek érzek, és büszke vagyok, hogy magyar vagyok

Az egész történetben az volt a legmegfogóbb, hogy ezek az urak – ha erre a pár órára is – elfelejtkeztek megélt, tapasztalatokkal teli korukról. Olyan boldogok, lendületesek voltak, mint egykoron, mikor utoljára léptek ki az iskola épületéből – 1954-ben.

G-N Szerkesztősége

 (A cikkhez kapcsolódó fotók a képtárban megtekinthetőek!)