„Totál részeg” – jegyezzük meg, ha valaki magatehetetlen állapotban fekszik a járdán. Ráadásul annyira hétköznapi dologgal állunk szembe, hogy sokan már meg sem bámulják, mikor elhaladnak mellette, vagy éppen közömbösen átlépnek felette. Pedig egy cukorbeteg is pont így – részegségtől tántorgó, vagy már magatehetetlenül fekve, esetleg értelmetlenül magában mormogó módon – viselkedik, amikor rosszul van. A bajt csak fokozza az éppen acetonos lehelete – a segítségnyújtás viszont az életét mentheti meg!

Ezzel a magatartásformával már mindenhol a világban szembesülhetünk, de a városokban hétköznapinak számít. Kisebb létszámú településeken, községekben, de kisebb lélekszámú kisvárosokban ez még nem olyan természetes. Például Göd egy Budapesttől 20 km-re fekvő, kb.: 16.000 fős kisváros. Göd eredeti lakossága mindössze 6.000 fővel számolt. Csak az elmúlt kilenc évben – elsősorban a fővárosból – az infrastruktúra folyamatos bővülésével duzzadt fel a lakosság lélekszáma. Mivel a jelen lakosság túlnyomó többsége a nagyvárosból érkezett, az utcán járva szembesülhetünk a vidékre és a városokra jellemző jellegzetes „egymással szembeni” figyelem szintjének különbségével. Gödön könnyen felmérhető, hogy ki a gödi és ki az „érkező”. Aki séta közben érdeklődve nézelődik, mosolyog, 400 métert 1^h alatt tesz meg, stb. – az gödi! Aki hamar hazaér, „fapofával”, szinte „szemellenzővel, kockalátással” közlekedik az teljesen biztos, hogy nagyvárosból költözött a vidéki harmóniába. Gödön divat észrevenni a másikat, sőt természetes üdvözölni a sokszor csak látásból ismerős szembejövőt.

 Igaz, sokunkat nyomaszt a túlzsúfoltság, a tömeg. De az még nyomasztóbb, ha megtört, élettelen tekintetek sokaságával szembesülünk. Kisvártatva nyomottá válhat a saját életünk, és fokozatosan kialakul a „szürke hétköznapok” szindróma! „Minek örüljek? Sok a gondom!” – mondja mindenki! Ma senkinek sem könnyű, de élni mégis szép… Ezért ne feledjük: Nagy gond, ha valakinek az egzisztencia szintjének emelkedésével jobban megy, tehetősebbé válik? – nézőpont, személyiség kérdésétől függ… Akad, aki lenézővé, elutasítóvá válik, ha „megugrik vele a ló”! Tegye! – talán Ő onnantól „illatosabbat…”?!

·         Egy sajtótájékoztatón történt: egy társadalmilag fontos hírt hoztak nyilvánosságra, melyre meghívták az érintett médiákat. Bár ma sok helyen elvárják az idegen nyelvűséget, a szervezők mégis gondoskodtak tolmácsról, aki a teljes beszámolót végigfordította. A nyilatkozók között volt egy nemesi ranggal bíró személy, aki egy alkalommal felállt és a szervizasztalhoz lépett. Kibontott egy ásványvizes üveget, a tartalmát kiöntötte egy pohárba, majd lerakta a tolmács elé… Halk moraj, és taps kísérte a jelenetet. Mondhatnánk, hogy a rangjánál fogva észre sem kellett volna vennie, hogy a tolmács előtt nincs víz. Mutogatással jelezhette volna a hossteszeknek a problémát. Ennek ellenére inkább ő maga megtette! – csak egy egészen emberi dolgot… Miért is? Talán Emberségből? Találkozott már ilyennel?

 Eddig kinek a kezéről esett már le a gyűrű egy kis emberség miatt? Nálunk ebben a kérdésben nagyon sokan téveszmében ringatják magukat. Mondhatni, „ki, ha én nem” – megnyilvánulással! Találkoztak már ilyennel? De ennek ellentétjére is van példa…

·         Egy alkalommal egy közismert Kft. tulajdonosával volt találkozóm, de korábban érkeztem a telephelyre, mint a megbeszélt időpont. A szolgálatban lévő idős biztonságiőr tudott az érkezésemről, de talán az egzisztenciaszintemet ismerve kissé félve kínált hellyel a portán, hogy míg a cég főnöke megérkezik, ne a napon várakozzak. Az viszont szemmel láthatóan jólesett neki – nekem is –, mikor a hazulról hozott kávéjával – egy ósdi pléhbögrében – megkínált és én elfogadtam. Nagysokára feltűnt az úton a tulaj 4x4-es telepjárója a kocsik között, de az iránnyal ellentétesen nem balra, hanem jobbra irányjelzett és az útszélén megállt majd az anyósülésen áthajolva kinyitotta az ajtót. Egy erősen használt munkaruhában egy férfi állt a járdán várakozva, hogy átkeljen az úttesten – az egyik alkalmazottja volt, akit felvett. Miután behajtottak a kapun megállt, és a férfi kiszállt.

 Ha jobban belegondolok a férfinek mindössze csak 10 métert kellett volna megtennie a bejáratig, de a főnöke mégis áthozta az úttesten. Miért is? Talán Emberségből? Találkozott már ilyennel?

 A mosolynak, a figyelmességnek nagy értéke van. Próbálja ki! Mikor vásárol, mikor reklamál egy ügyfélszolgálaton, emberekkel találkozik… emberekkel, akik a dolgukat végzik. Legyen fáradt, legyen gondterhelt, de ha megtanul őszintén mosolyogni, akkor előbb-utóbb mosollyal találkozik. Magas az egzisztenciája és méltónak érzi magát, hogy lenézze a kukásokat? Munka – nekik ez jutott! Gondoljon bele: a szemetemet viszik el, „ami nekem” gondot okoz! – másabb? Miért is? Ha nem lennének, mocsokban élnénk! Emberek, akik velünk egyetemben a társadalomban, társadalmunkban élnek… miért is? A választ adja meg önmagának. Mindenesetre nekem belefér, hogy alkalmanként meghívjam őket egy-egy kávéra, frissítőre az útszéli Trafiknál… Miért is?

·         Egy alkalommal elaludtam, és arra ébredtem, hogy a heti egyszeri elszállítandó szemeteket éppen feldobálják az autóra. Mire kiértem a kukával már az utca túlsóvégén jártak. Kiabáltam, és integettem, mint egy hajótörött. A szomszédom pedig röhögött, hogy „Ezek már nem jönnek vissza! Így jártál!” – tette hozzá! Válaszképpen rámutattam az autóra, melynek kigyulladt a tolatásjelző lámpája… Mégis visszajöttek a szemetemért! … miért is?

Nem azért, mert tudják, hogy mivel foglalkozom, hanem azért mert megtisztelem őket, és alkalmanként kezet fogok velük. Miért is…?

 Akarva, akaratlanul az Ember olyanná válik, amilyen a környezete – persze, ha hagyja! Önnek jó így? Bocsánat, miért is?